Réty (románul Reci) romániai magyar község magyar falu a „Háromszék Szaharájának” peremén. A Székelyföld leírása szerint ott, „ahol Bodzai és Bodoki hegyek elődombjai találkoznak, mielőtt Szépmezőre érve folyosóvá szűkül a Háromszéki-medence, a szél fölgyorsul, télen hó-, nyáron meg homokbuckákat emel. Ahol a völgytorkolat közepén egy, a Feketeügy által körülfolyt kerek domb, a mintegy 573 m magas Dobolyka emelkedik”, írta róla Orbán Balázs. A Dobolyka alatt, az Olt mellékvize, a Feketeügy partján fekszik, 11 kilométerre a megyeszékhelytől, Sepsiszentgyörgytől. A táj kialakulásában a Feketeügy játszotta a fő szerepet, melynek partján a Háromszék-medencét egykor borító őstölgyesek maradványait is megtalálhatjuk. A homokpusztai növényritkaságok megóvásáról a jobb parti, mintegy 10 km²-es Rétyi Nyír természetvédelmi terület gondoskodik, mely a Sepsiszentgyörgy– Kovászna úton közelíthető meg. Amíg a folyócska a falu alatt leírt nagy kanyarban lerakta hordalékát, a talajvíz felhalmozódásával lefolyástalan tavak is keletkeztek, így lett a táj uralkodó nyövényzete a nyír. A homok megkötésével és a fásítással tehát megváltozott a természeti környezet, mely ma Európa egyedülálló csodájának tekinthető. Ebben a természeti környezetben jött létre a Réty nevű falu, mely már az Árpád-korban pompás kis templomot épített magának a Dobolyka melletti magasabb részeken. A katonai összeírásokban Básta idején 1602-ben „Retie”, Bethlen Gábornál tíz évvel később „Retthy”, I. Rákóczi György 1643-as listáján már „Réty” alakban jegyezték, mely az etimológusok szerint a „rét, kaszáló” jelentésű magyar rét szóból ered. Réty a Háromszékhez, ill. a Sepsiszékhez tartozó székely falu volt, ahol a 1615 és 1716 között kilencszer tartottak széki gyűléseket. A trianoni békeszerződés (1920) Háromszék vármegyével együtt Romániához csatolta, bár az 1940. augusztus 30-án aláírt 2. bécsi döntéssel Háromszék 79%-ával együtt 1940-től 1944-ig ismét Magyaroszághoz tartozott. A Kovászna megyében fekvő Réty (melyet 1964-ben Komollóval egyesítettek) a tisztán magyar települések közé tartozik, ahol 1910-ben 903, 1992-ben 1.417 (magyar) lakost írtak össze.

Művészeti és egyháztörténeti értékeki közé tartozik a Dobolykán álló román stílusú kora középkori templom, melynek 90 cm vastag falú, 4,55 m átmérőjű, félkör alakú apszisát félkúp fedi, és köríves diadalív köti össze a templom hajójával. A templomot később a református hitre tért gyülekezet vette használatba. Többszöri átépítetése és bővítése ellenére a falu fölé emelkedő épületegyüttes román stílusú szentélye, később épült szabadon álló harangtornya (melyben a harangoknak is külön története van!) és a körülötte lévő temető régi korokat idéző pompás látvány. A kis falucska egésze és részletei – pompásan faragott székelykapu mögül ránk tekintő zeneterme vagy a Rétyi Antos János iskolaközpont főépülete – egy önmagára adó, igényes faluközösség működésére utal, melyet erős társadalmi integráció, élő egyházi és kulturális élet jellemez. Civil szerveződéseinek szép példájaként említhetjük fúvószenekarát, melynek gyökerei az 1930-as évekig, a Romániai Magyar Dalosszövetség tagjaként működő dalárdáig és zenekari szerveződésekig nyúlik vissza. Itt alakult meg a Háromszéki Műkedvelő Zenekarok Szövetsége is, mely a Rétyi Nyírben tartotta első fellépését. A rétyi zenekarnak ötven tagja van, utánpótlását a Kelemen Antal oktatókarnagy vezetésével egy 25 tagú gyermekzenekar biztosítja, mely rendszeres találkozókat szervez.

Jellegzetes sakktáblás település a Tisza jobb partján, a Vajdasági autonóm terület központi részén, a Horgos irányából Újvidék felé vezető R122-es út mentén. A helység neve a török eredetű Ada, a szláv Osztrova, illetve a magyar Asszonyfalva alakban ismert. Nevét a „sziget” jelentésű török „ada” szóból kapta, ugyanis a Tisza ármentes teraszszigetére épült halászfalu volt, melynek lakossága később a szomszédos löszteraszra települt át. Első ismert írásos említése 1308-ból való. Ekkor „Kysad” alakban írták. A 17. században Csernojevics Arzén vezetésével betelepült szerbek 1690-ben már Osztrovónak nevezték, ami ugyancsak szigetet jelent. 1736-ban egyes források mint határőri katonai sáncot említették. Kezdetben a zentai plébánia filiái közé tartozott, az adai r. katolikus plébánia 1760-ban alakult. Templomuk 1795-ben épült, 1879-ben megújították, görög keleti temploma pedig 1757-ből való. 1836-ban Ada mezővárosi rangot kapott, 1848-ban pedig az egykori Bács-Bodrog vármegyéhez csatolták. Földesura tehát a királyi kamara volt, 1870-ben váltotta meg magát a földesúri terhek alól. A századfordulón már vasúti és hajóállomással rendelkezett, továbbá posta- és távíróhivatallal s állami földmíves-iskolával. Nagy múltra visszatekintő iparát is jelentékenynek tartották: 1815-ben az adai takácsok, csizmadiák és szabók, 1819-ben a kovácsok, lakatosok, kerékgyártók, asztalosok és kötélgyártók kaptak céhszabadalmat, a 20. század elején évenként háromszor tartottak országos vásárt. A lakosság olvasó- és jótékony célú egyleteket tartott fenn. Pénzintézetei is voltak, s szobrot állították Szarvas Gábornak (*1832. †1895), a nagy nyelvésztörténésznek és nyelvművelőnek, aki itt született.

Ada 1919-ig és 1941-1944 között Magyarországhoz tartozott. 1900-ban 12.112 (9.979 r. katolikus magyar, 1.977 pedig görög keleti szerb) lakója és 2.166 lakóháza volt. 1910-ben 12.500 lélek lakta. A magyar többsége mindvégig megmaradt, hiszen az 1981-ben itt összeírt 12.340 lakos 87%-a szintén magyar volt. Jelenlegi népessége eléri a 22 ezret. Mezővárosi rangra emelkedése után a település intenzív gazdasági fejlődésnek indult. Jelentős az itt folyó gabonatermesztés és a malomipar, továbbá a helyi szerszámgépgyár (Potisje) és a késgyár. A város építészeti értékei közé tartozik a pravoszláv templom – mely magának Alekszandr Karagyorgyevicsnek a védnökségével épült morvai-bizánci stílusban, s az Oplemacon lévő Szent Dorde-templom hiteles másolata –, és katolikus templomai is említésre méltók. Adán 130 éves hagyománya van az iskolás kor előtti oktatásnak és nevelésnek, óvodája, általános iskolája mellett említést érdemel a mintegy százéves műszaki középiskola, melyben gépészeti és fémmegmunkáló, elektrotechnikai és textil ipari tanulókat képeznek ki. Művelődési rendezvényei közül kiemelkedik a Szarvas Gábor nyelvművelő tiszteltére megtartott Nyelvművelő Napok. Jelentős sportesemény a Dr. Stevan Petrovics ügető-emlékverseny, melyet a 10 ezer fő befogadó képességű lóversenypályán rendeznek meg. A Tisza-parton megtartott „Nyári Éjszakák a Tiszán” elnevezésű rendezvényen evezőversenyeket, strandröplabda versenyt, strandfoci versenyt rendeznek. A város szélén jó állapotban lévő tanyák helyezkednek el, melyek hozzájárulnak a falusi turizmus fejlesztéséhez. A tanyák udvarán 300 éves tölgyfák találhatók. Az adai strand területén jelentős fejlesztések történnek, a már meglévő olimpiai úszómedence és a gyermekmedence mellett vízi parkot terveznek. Nem messze található a Póni állatkert, mely különösen a gyerekek részére nyújt szórakozást és látványosságot.

Többet megtudhat Adáról a www.ada.org.yu címen.

Nádszeg (szlovák nevén Trstice) szlovákiai nagyközség. A Mátyusföldön, Pozsony vármegye Galántai járásában, a járási székhelytől dél-délkeletre fekszik. Nyugatról a Kis-Duna, keletről a Fekete-víz veszi körül. 1910-ben 2.388 magyar lakta, 1991-ben 3.765 lelket számláltak, akiknek 95%-a volt magyar. Jelenleg mintegy négyezren lakják, 96%-ban ma is magyarok s túlnyomó többségben r. katolikusok. A legrégibb ismert forrása 1554-ben „Nagyasd” néven említi, egy 1608. évi oklevélben már „Nagy Szegh” alakban írták. A Nádszeg elnevezés, mint azt 1735-ben Bél Mátyás leírta, a falu körüli sok nádról kapta. 1608-ban földesura, Thurzó Szaniszló valóban erdőket, halastavakat, réteket adott a lakosság használatára, mely után minden év Szent Mihály napján 160 magyar aranyforint adót fizetett a falu, ahol 1634-ben 80 házat számláltak. 1642-ben a Thurzó család szepesi ágának kihalásával Nádszeg visszakerült a király birtokába, aki 1642-ben Esterházyaknak adta. 1716-ban gróf Esterházy Ferenccel a falu úgy állapodott meg, hogy évente bizonyos mennyiségű pénzt és terményt szolgáltatnak az uradalomnak, melynek fejében a házakat és földeket szabadon használhatják, oszthatják, sőt el is adhatják. A 18. században itt volt az Esterházy-uradalom sólerakata, a lakosság pedig főleg halászatból és sószállításból élt. Az első világháború nagy lelki és gazdasági terheket rótt a közel 2.400 fős lakosságra, mely az élelmiszer- és terményszolgáltatások következtében itt is elszegényedett. Az 1919-ig, majd az első bécsi döntéssel 1938-tól 1945-ig Magyarországhoz tartozott, az első világháborút követő húsz év alatt jelentős fejlődésen ment keresztül. A faluképet jelentősen megváltoztatta a régebbi alapokon 1903–1908 között neogótikus stílusban épült r. katolikus templom. Történelmi értékei között említést érdemel az 1825-ben klasszicista stílusban készült Szentháromság-szobor, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint a második világháború hőseinek emlékműve.

A második világháború után megszűntették a magyar iskolákat és sajtót, megvonták a magyaroktól a nyugdíj folyósítását, s elrendelték az általános vagyonelkobzást. 1946. november 19-én megkezdték a deportálásokat Cseh-, Morva- és Magyarországra, s az itteni magyarok áttelepítésével egy időben kezdetét vette a magyarországi szlovákok áttelepülése. 1948-ban, amikor egy kimutatás szerint 118 áttelepült személy élt a községben, döntés történt a deportáltak hazaszállításáról. A nádszegiek első csoportja 1949. február 15-én érkezett meg. A közigazgatás átszervezésével 1949. december 18-án nemzeti bizottság alakult, mely egészen 1990-ig irányította a községet. Ekkor a falu visszanyerte önkormányzatát, melye az infrastruktúrája fejlesztését és az eddig elmaradt beruházások megvalósítását tűzte ki célul. Jelenleg 161 magánvállalkozó fejt ki tevékenységet Nádszegen.

Többet megtudhat Nádszegről a www.nadszeg.sk címen.

Magyarlakta település Ukrajnában, a kárpátaljai Beregszászi járásban, a Borzsa folyó jobb partján. Beregszásztól, a járási székhelytől 12 kilométernyire, az Ungár-Rahó országút mellett. Saját állomása van a Bátyú-Nagybocskó vasútvonalon. Lakossága 1.430 fő. Bene első lakói az egykori beregi erdőispánság erdőkitermelői és faúsztatói voltak.

Első írásos említése 1269-ből való. Nevét a néphit szerint Árpád egyik vitézéről, inkább azonban egy Benedictus nevű birtokosáról kapta. 1567-ben 47 portával szerepel, 1657-ben porrá égették, de hamar feltámadt „poraiból”, s a 17. században már virágzó településként említik. Gazdasági életét a mezőgazdasági termelés, ezen belül a kertészet és a szőlészet határozza meg. A hegy lankáin az egyik legősibb foglalkozás a szőlőművelés.

A lakosság három (református, görög és római katolikus) felekezethez tartozik. A 14. század második felében épült kőtemplomot ma a reformátusok bírják. Bene határában van egy hely, ahol Esze Tamásék gyülekeztek és indultak toborzó körútjaikra. Ezt a helyet „Zászlóbontás” helyének nevezik. Ma a községben magyar tannyelvű iskola, orvosi rendelő, gyógyszertár, gyermekotthon működik, valamint a nemrég átadott faluház, amely otthont ad a polgármesteri hivatalnak, a könyvtárnak, különböző kiállításoknak és rendezvényeknek. A faluban jelenleg 15 családi ház fogadja a turistákat. Mind az utazási irodákkal, mind a személygépkocsival érkezetteket. Kárpátaljára érkezve az idelátogatók találkozhatnak a hagyományos magyar vendégszeretettel. A vendéglátó házakban kétágyas szobák fogadják az utazót. Rendelkezésükre áll konyha és fürdőszoba (hideg, melegvíz). A vidékre jellemző az ételek különleges íz világa. A magyar vendéglátás mellett a község turisztikai látványosságairól is híres. Ezek egyike a Borzsa folyó, amelynek partja – és a határban emelkedő Kelemen-hegy – néhány esztendeje az Aréna ifjúsági táboroknak ad otthont. Több helyi monda él Benében, a vadregényes, titokzatos Kelemen-hegyről, amely állítólag tele van Zete király kincseivel. Kadacs vitéz és a Kelemen-hegy mondája, valamint Vitéz Nagy János fiához írt testamentuma mind a Kelemen-hegy belsejében levő kincseket említi. Ez utóbbi szerint a salánki országgyűlés után a Rákóczi család rejtette el a hegyen a kincseit. Lehoczky Tivadar, vidékünk neves polihisztora szerint a hegy tövében állt a templomos lovagok rendháza, akik a folyón való átkelést vigyázták. Többen is megpróbáltak a kincsek nyomára bukkanni. Így 1936-1938 között a királyházai vasutasok, néhány éve pedig az egyik helyi vállalkozó próbált szerencsét. Ők nem találtak semmit, ami azonban semmit sem von le a táj és a kincskeresés szépségeiből.